HOLOKAUSZT - Megsemmisítés -

A holokauszt előtt

A II. világháború előtt Lengyelországban 35,1 millió fő élt, ezen belül 3,47 millió zsidó. A lengyel jognak megfelelően hitközségekbe szerveződtek, amelyek a Mózesi Hit Vallási Szövetségét alkották. A lengyelországi zsidóknak saját politikai pártjaik voltak (ezen belül parlamenti képviseletük), iskoláik, színházaik, újságjaik (több mint 300 lap jelent meg jiddis, héber és lengyel nyelven), tudományos intézményeik és kiadóik. Főleg kereskedelemmel és kisiparral foglalkoztak, de voltak zsidó munkásokat alkalmazó gyártulajdonosok is. A lengyelek és a zsidók együttélése az újjászületett lengyel államban nem volt mentes a feszültségektől. Ezek a harmincas években felerősödtek, és főleg gazdasági alapjuk volt.

Amikor Hitler 1933-ban hatalomra került Németországban, a nácik által irányított államban elkezdtek a zsidók ellen irányuló elnyomó jogszabályokat bevezetni. Később, még a II. világháború kitörése előtt, számos bűntettet hajtottak végre (különösen a „kristályéjszakán”), hogy „megtisztítsák” az országot a „zsidóságtól”. A zsidók kiiktatását a németek beírták a háborús célok közé is, de „a zsidókérdés megoldása” fokozatosan érett meg. A németek az első bűntetteket a lengyel zsidókkal szemben 1939 szeptemberében a Lengyelország elleni hadműveletek során követték el, 7 ezer személyt gyilkolva le.

A zsidókkal szembeni következő lépés az volt, hogy drákói rasszista jogszabályokat terjesztettek ki rájuk. A zsidókat és a zsidó származású lengyeleket arra kötelezték, hogy Dávid-csillagos karszalagot hordjanak, munkakényszer vonatkozott rájuk (a 14 és 60 éves életkor közötti férfiakra), munkatáborokat hoztak létre számukra, majd erőszakkal gettókba zsúfolták őket, és kategorikusan megtiltották, hogy elhagyják a városnak ezeket az elszigetelt negyedeit. 1941 közepére csak a Főkormányzóságban mintegy 400 gettó működött, közülük a legnagyobban – Varsóban – legalább 400 ezer embert zártak be. A zsidó népesség gettósításához kisajátítás társult: német átvétel alá estek mind a személyes tárgyak (pl. ékszerek, mind a lakások vagy zsidó vállalatok. A hatalmat a gettókban a németek gyakorolták a zsidó tanácsok (judenratok) és a zsidó rendőrség közvetítésével. A gettókban éhség, zsúfoltság és betegség uralkodott – az utcákat holttestek, valamint éhségtől és kimerültségtől haldokló emberek lepték el. A gettókban óriási társadalmi egyenlőtlenségek alakultak ki. Sajátságos elithez tartoztak a háború előtti vagyonukat kiárusító leggazdagabbak, a judenratok és a zsidó rendőrség dolgozói, a németekkel kollaboráló személyek, végül a csempészek és a drága éttermek tulajdonosai. Szinte az összes gettóban a nyilvános élet mellett földalatti élet folyt, gazdasági és politikai egyaránt (pártok működtek – a szocialista Bundtól a cionistákig). Illegális sajtót adtak ki (a varsói gettóban 50 lapot), kapcsolatot tartottak az „árja” féllel, ezen belül a Földalatti Lengyel Állam képviselőivel. Különleges küldetést vállalt Emanuel Ringelblum, aki a varsói gettó általa vezetett krónikájában dokumentálta a mindennapi életet, a német megszállók rendeleteit és tetteit mint a III. Birodalomnak a gettókba zárt zsidókkal szemben folytatott népirtó politikája elemeit.

A holokauszt

A zsidó népesség tervszerű kiirtása 1941 júniusában kezdődött – a Szovjetunió elleni német támadással együtt. Az addig a Szovjetunió által megszállt lengyel területekre (majd Szovjet-Oroszország mélyére) behatoló német csapatok, hamarosan pedig a kollaboráns ukrán és litván kisegítő alakulatok tömegesen agyonlőtték a különböző, főleg zsidó népcsoportokat. Például a Vilnius melletti Ponaryban végrehajtott kivégzésekben, amelyek 1941 júliusától 1944-ig tartottak, több mint 70 ezer zsidó vesztette életét. 1941 nyarán a zsidó lakosság a németek által szervezett pogromok áldozatául is esett; ezekben elsősorban az ukrán lakosság vett részt (egyebek között Lwówban, Złoczówban), valamint a – németek által ösztönzött vagy kényszerített – lengyel lakosság (Jedwabnéban és másutt). Lengyelország keleti határvidékén ugyanis a németek a propagandában kihasználták a zsidóellenes hangulatokat, amelyek annak kapcsán kaptak erőre, hogy a zsidó közösségek egy része (főleg a fiatalok) az 1939-1941 közötti években kollaborált a szovjetekkel.

1941 decemberében a németek a Ner folyó menti Chełmnóban/Kulmhofban (a III. Birodalomhoz csatolt területeken) létrehozták az első megsemmisítő tábort. A gyilkosság eszközéül teherautókat használtak, amelyeket úgy építettek meg, hogy a bevezetett kipufogógázok megölték a beléjük zárt embereket. A megsemmisítés második szakasza a következő év első hónapjaiban kezdődött. 1942 januárjában Wannseeben, Berlin külvárosában döntés született „a zsidókérdés végső megoldásának”, vagyis az európai zsidók fizikai kiirtásának formáiról. Úgy határoztak, hogy elsőként a Főkormányzóságban élő zsidókat pusztítják el a „Reinhardt”-akció keretében.

A következő hónapokban Bełżecben (1942 márciusától), Sobibórban (1942 májusától) és Treblinkában (1942 júliusától) a haláltáborokban több mint 1,5 millió zsidót gázosítottak el. Ebben az utóbbi lágerben a deportálások 46 napja alatt legalább 250 ezer zsidó vesztette életét a varsói gettóból. E tragikus időszak hősiességének jelképévé vált Janusz Korczak, a varsói pedagógus, aki – bár lehetősége volt átkerülni az „árja” oldalra – úgy döntött, hogy osztozik a gondjaira bízott zsidó árvaházi gyermekek sorsában, és velük együtt pusztult el Treblinkában. Adam Czerniaków, a varsói judenrat elnöke, aki nem volt hajlandó végrehajtani a haláltáborokba való elhurcolással kapcsolatos német parancsokat, öngyilkosságot követett el. Közvetlenül halála előtt ezt írta: „Azt követelik tőlem, hogy saját kezemmel öljem meg népem gyermekeit. Nekem nem maradt más hátra, mint a halál”. A gettókból a haláltáborokba történő deportálás többé-kevésbé mindenütt ugyanúgy zajlott le. Ahogy Andrzej Żbikowski írta: „A [német] rendőrség, amint megkapta a megfelelő parancsot, körbevette a helyi gettót, és a halálra ítélt zsidókat bestiális módon kiterelte a legközelebbi vasútállomásra. Innen szorosra zárt marhavagonokban utaztak a gázkamrákhoz. A helyszínen, rövid szelektálás után – a legerősebbek egy csoportját meghagyták a kisegítő munkákhoz – a meztelenre vetkőzött zsidókat (a nőknek leborotválták a hajukat) beterelték a kamrákba. Ezután egy különleges osztag eltemette vagy elégette a holttesteket”. A „Reinhardt”-akcióban mintegy 450 SS-tiszt vett részt (magukban a bełżeci, sobibóri és treblinkai táborokban 92 SS-katonát alkalmaztak), továbbá 300-350, leggyakrabban ukrán származású őr, akiket a Lublin melletti Trawnikiban lévő kiképzőtáborban képeztek ki.

Hogy elkerüljék a haláltáborokba történő deportálást, a zsidók gyakran úgy döntöttek, hogy illegálisan átmennek az „árja” oldalra. A fizikailag rátermett fiatal zsidók próbálkoztak elmenekülni a transzportokból, sajnos rendszerint eredménytelenül. Mások a munkatáborokból szöktek meg. Némelyek beléptek az erdei partizáncsapatokba, fegyverrel a kezükben keresve a menekülést, az élelmet és a menedéket. A varsói gettóban, ahol az 1942-es deportálási akció után még mindig mintegy 50 ezer zsidó maradt, két földalatti harci struktúra működött: a Zsidó Harci Szervezet (ŻOB) és a Zsidó Katonai Szövetség (ŻZW). A harcosok fegyvereket gyűjtöttek, felkészültek, hogy fegyveres ellenállást tanúsítsanak a németekkel szemben, és ítéleteket hajtottak végre a zsidó kollaboránsokon. A gettó végleges felszámolásának német terve miatt az 1943. április 19-ei felkeléssel kitörtek a harcok; több mint három héten keresztül tartottak. A Zsidó Harci Szervezet tagjai Mordechaj Anielewicz vezetésével derekasan ellenszegültek az SS egységeinek. A német csapatok a gettóba való behatolás után sorra semmisítették meg az ellenállás fészkeit, sorra gyújtották fel a házakat, sorra foglalták el az utcákat, lakóházakat és bunkereket. A felkelést csak néhány tucat harcos élte túl, akik átjutottak az „árja” oldalra; német oldalon biztosan több mint 80 katona esett el. 1943. május 16-án a németek felrobbantották a Tłomackie téren lévő Nagy Zsinagógát, Jürgen Stropp pedig – a felkelés felszámolásának parancsnoka – győzelemittasan jelentette Berlinnek: „A varsói zsidónegyed megszűnt létezni”. 

Zsidók milliói vesztették életüket a haláltáborokban, ezen kívül 1942-1944 között több százezer zsidó foglyot lőttek agyon a német kényszermunkatáborokban egyebek között Majdanekben, Auschwitzban, Stutthofban és a płaszówi táborban. Ugyanebben az időszakban európai zsidók transzportjait küldték a táborokba a Cseh és Morva Protektorátusból, Szlovákiából és Magyarországról, továbbá Franciaországból és Hollandiából is. A legtöbben az auschwitz-birkenaui haláltáborba kerültek. A kirakodó rámpákról egyenesen a gázkamrákba irányították őket. A legújabb megállapítások szerint ebben a táborban több mint 1 millió zsidót gyilkoltak meg (összehasonlításképpen a sorban a második nemzetiséget a lengyelek alkották, akik közül 75 ezren vesztették életüket, majd a romák – 21 ezren, valamint a szovjet hadifoglyok – 15 ezren). A németek összesen legalább 5,5 millió európai zsidót gyilkoltak meg, ezen belül 2,7-2,9 millió lengyel zsidót. A német pribékek által elfogadott tömeggyilkolási módszer következtében a zsidó áldozatok gyakran a mai napig névtelenek maradnak, és ezért lehetetlennek tűnik pontos listájuk összeállítása. A népirtási akciót a német alaposság jellemezte; a zsidó nép tömeges kiirtásának fő koordinátora Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer volt, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal IV-B-4 ügyosztályának vezetője.

prof. Jan Żaryn