A lengyelek helyzete és magatartása a német megszállás alatt - Lengyelek -

German death camps and concentration camps in Nazi occupied Poland 1939-45

Nawigacja

A lengyelek helyzete és magatartása a német megszállás alatt

A lengyel népesség mind a III. Birodalomhoz csatolt területeken, mind a Főkormányzóságban a háború első napjaitól fogva nagyon nehéz helyzetben találta magát. A német megszállók politikája elsősorban a lengyel nemzet szellemi és vezető elitjének felszámolására, majd a lengyel társadalom leigázására, legteljesebb kizsákmányolására és elnémetesítésére irányult. A terrornak egyetemes és tömeges jellege volt. A kivégzések, kitelepítések, táborba hurcolások, utcai összefogdosások a háború éveiben mindennapos elemei voltak a lengyelek életének.

A német megszállók politikája elsősorban a lengyel nemzet szellemi és vezető elitjének felszámolására, majd a lengyel társadalom leigázására, legteljesebb kizsákmányolására és elnémetesítésére irányult. A terrornak egyetemes és tömeges jellege volt.

A városokban élelmiszer-adagolást vezettek be – a jegyre adott fejadagok a napi emberi szükséglet többé-kevésbé egyharmadát fedezték. Falun kontingensek voltak érvényben –kiválasztott mezőgazdasági termékek meghatározott mennyiségének kötelező, folyamatos beszolgáltatása (nem teljesítésük esetén komoly megtorlások fenyegették a parasztokat, a halálbüntetést is beleértve). A pénz reálértékének csökkenése és a munkavállalási nehézségek a lengyelek többségének szegénységet okoztak és mindennapi gondokat az alapvető cikkek megszerzésében. A megszálló korlátozta az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést is. Drámaian csökkent a születések száma; jelentősen nőtt a fertőző betegségek előfordulása. Sok lengyelt kényszermunkára küldtek a III. Birodalomba, a lengyel gyermekek egy részét elnémetesítésnek vetették alá.

A III. Birodalomhoz csatolt területeken teljes egészében felszámolták a lengyel közoktatást, a lengyel nyelv használatát is megtiltották.

A háború éveiben a lengyeleket voltaképpen megfosztották az oktatási lehetőségektől. A III. Birodalomhoz csatolt területeken teljes egészében felszámolták a lengyel közoktatást, a lengyel nyelv használatát is megtiltották. Az alapvető (természetesen német nyelvű) oktatáshoz való hozzáférést csak a lengyel gyermekek és fiatalok kis részének biztosították. A Főkormányzóságban bezárták a közép- és felsőfokú iskolákat, csak az általános iskolákat, valamint némely szakmunkásképzőket hagyták meg. Bezártak sok lengyel kulturális, művészeti és tudományos intézményt is, a bennük felhalmozott, gyakran egyedülálló gyűjteményeket elpusztították vagy elrabolták. Felszámolták egyébként a lengyel gazdasági, sport-, valamint többségükben az önkormányzati intézményeket is.

A német megszállás alatt lévő lengyelek nem törődtek bele a független állam elvesztésébe. Már 1939 szeptemberének végén megalakult a Lengyelország Győzelmének Szolgálata – az első fegyveres konspirációs szervezet, amelynek célja a német hódítók elleni harc folytatása volt. Hamarosan létrehozták a következőket is, amelyek a háború előtti politikai, katonai és kombattáns szervezetekre alapozták struktúráikat. 1939 decemberében a Lengyelország Győzelmének Szolgálatát átalakították a Fegyveres Harci Szövetséggé, azt pedig 1942 elején a Honi Hadsereggé, amely megkezdte az addig önállóan működő konspirációs szervezetek integrálását, ami lényegében sikerült. Csúcsidőszakában a Honi Hadsereg létszáma mintegy 380 ezer fő volt; ez volt a megszállt Európa legnagyobb és legjobban szervezett földalatti hadserege, amelynek még saját fegyvergyártó üzemei is voltak. A Honi Hadseregen kívül működött még többek között a Nemzeti Véderő, a Paraszt Zászlóaljak és a Népi Gárda (később Hadsereg).

A német megszállás folyamán a lengyelek különféle magatartást vettek fel, kezdve a hódító elleni fegyveres harctól, az aktív (titkos oktatás, segítség a szökevényeknek) és a passzív ellenállástól (pl. a német rendeletek bojkottja) a kikényszerített (mint a vasutasok és parasztok) és az önkéntes hűségen (birodalmi munkára jelentkező önkéntesek), a megszállás valóságához történő alkalmazkodáson (pl. a polgári közigazgatás tagjai), a kollaboráción át (a megszálló által kiadott lengyel nyelvű újságok szerkesztői és újságírói) egészen az árulásig (pl. a Gestapo besúgói). Hangsúlyozni kell azonban, hogy a negatív magatartások kizárólag egyéni jellegűek voltak. A lengyel hatóságok, a hazaiak és az emigrációban lévők egyaránt, határozottan elutasították a megszállóval való együttműködés lehetőségét.

Csúcsidőszakában a Honi Hadsereg létszáma mintegy 380 ezer fő volt; ez volt a megszállt Európa legnagyobb és legjobban szervezett földalatti hadserege, amelynek még saját fegyvergyártó üzemei is voltak

Külön helyet kell szentelni annak, milyen volt a lengyelek viszonya a zsidók kiirtásához a háború alatt. A két háború közötti időszakban Lengyelországban volt a legnagyobb a zsidó népesség Európában. Becslések szerint 1939. szeptember 1-én Lengyelországban mintegy 3,47 millió zsidó élt, ez a lengyel állam összlakosságának mintegy 10%-át képezte. A II. világháború időszaka, kiváltképp pedig az 1942-1944-es évek, a zsidó lakosság szervezett, hatalmas méretetekben végrehajtott pusztításának ideje volt, nagymértékben a megszállt lengyel területeken. A lengyelek tanúi lettek a zsidó nép tragédiájának, és ezzel a ténnyel szemben különféle magatartást tanúsítottak – segítséget nyújtottak a zsidóknak saját életük veszélyeztetésével, fizetség ellenében segítettek nekik, közömbösek maradtak, és végül zsaroláshoz, feljelentéshez, sőt gyilkossághoz folyamodtak. Egyesek ezt azért tették, hogy meggazdagodjanak, mások féltették saját és hozzátartozóik életét. Ezeknek a magatartásoknak az értékelése, továbbá ennek az ügynek megfelelő arányokban történő megragadása mind a mai napig az egyik legtöbb vitát és érzelmet kiváltó kérdése a XX. századi lengyel-zsidó viszonyról folyó történelmi diskurzusnak.

 

A zsidóknak nyújtott lengyel segítség rendszerint két formát öltött: szervezettet, amilyent főleg az 1942-ben létrejött Zsidómentő Tanács („Żegota”) folytatott, valamint egyénit. A Zsidómentő Tanács, egyetértésben a lengyel polgári hatóságok földalatti struktúráival, igyekezett országos szinten segítséget szervezni a zsidók számára. Anyagi eszközöket, orvosságot és élelmet biztosított (még külön csoportok is alakultak, amelyek mindezt átjuttatták a gettókba), menedéket és hamis dokumentumokat szervezett a rejtőzködő zsidók számára. Magában Varsóban a „Żegota” mintegy 4 ezer személyről, ezen belül több száz gyermekről gondoskodott. A zsidók megsegítéséhez csatlakoztak a katolikus egyház némely képviselői is – egyebek között a zsidók egy része szerzetesrendekben talált menedéket, másoknak hamis keresztlevelet állítottak ki.

A lengyel hatóságok, a hazaiak és az emigrációban lévők egyaránt, határozottan elutasították a megszállóval való együttműködés lehetőségét.

 

Lengyelország egyike volt azon kevés országnak a megszállt Európában, ahol a zsidóknak nyújtott segítségért hivatalosan halálbüntetés járt. Ez a büntetés egyébként nem csak azokat fenyegette, akik tevékenyen segítették a zsidókat (rejtegetve, szállítva őket, vagy élelmiszert adva el nekik), hanem azokat is, akik ismerték búvóhelyüket és nem értesítették a német hatóságokat. Ilyen esetekben gyakran alkalmazták a kollektív felelősség elvét – a büntetés nem csak azt a személyt érte, aki zsidónak segített, hanem családját és szomszédját is. Éppen ezért nagyobb figyelmet érdemel a mai emberek részéről az, hogy a zsidók mentésében lényegében a legnagyobb részt a gyakran névtelen, egyszerű emberek sokasága játszotta, akik lelkiismeretük parancsára hallgatva döntöttek úgy, hogy vállalják a kockázatot és segítséget nyújtanak. Nem szabad elfelejteni, hogy éppen a lengyelek vannak a legtöbben (több mint 6 ezren) a Népek Igaza kitüntetés birtokosai között. A legújabb becslések a holokauszt zsidó áldozatainak számát mintegy 2,9-3 millióra teszik, a megmenekültekét kb. 30-35 ezer főre.

A zsidókkal szembeni előítéletek, amelyek a háború előtt a lengyel társadalom némely köreiben elterjedtek voltak, nem szűntek meg még a lengyelországi zsidó népesség háború alatti totális megsemmisítésének pillanatában sem. Ezt az ellenséges hangulatot igyekeztek egyébként ügyesen kihasználni a megszállók, akik e célból nemcsak széles körű zsidóellenes propagandával éltek, de jutalmazási rendszert is kidolgoztak a menekülő vagy bujkáló zsidók elfogásában nyújtott segítségért. A lengyelek egy része sarcot kényszerített ki a zsidók rejtegetéséért (azokat, akik zsidóktól vagy a nekik segítő lengyelektől sarcot csikartak ki azért, hogy nem jelentik fel őket, a köznyelvben szmalcownikoknak hívták), vagy feljelentette őket a Gestapónál. Feljegyeztek olyan eseteket is, amikor megölték a rejtőzködő és szökésben lévő zsidókat, attól tartva, hogy felfedezik őket a német hatóságok vagy az ellenséges szomszédok, vagy meggazdagodási vágyból. A Földalatti Lengyel Állam hatóságai minden ilyen cselekedetet a kollaboráció (árulás) megnyilvánulásának vették, és szigorúan megbüntették.

A II. világháború időszaka, kiváltképp pedig az 1942-1944-es évek, a zsidó lakosság szervezett, hatalmas méretetekben végrehajtott pusztításának ideje volt, nagymértékben a megszállt lengyel területeken.

Világviszonylatban egyedülálló jelenség volt – a fegyveres földalatti struktúrák mellett – a polgári hatalom rendkívül kiépített, konspirált struktúráinak létrehozása. A megszállt Varsóban a legmagasabb rangú képviselő a kormány honi küldöttje volt, aki elismerte a háború alatt Londonban tartózkodó emigráns lengyel kormány fennhatóságát. Működött a földalatti közigazgatás (a közélet egyes területeiért felelős főosztályokkal, akárcsak a béke idejében), konspirációs folyóiratok és könyvek jelentek meg, megszervezték a titkos oktatási rendszert. A megszállt országban lévő katonai és polgári struktúrákból állt össze a Földalatti Lengyel Állam, amelyet a németek sohasem tudtak megsemmisíteni.

Nem szabad elfelejteni, hogy éppen a lengyelek vannak a legtöbben (több mint 6 ezren) a Népek Igaza kitüntetés birtokosai között. A legújabb becslések a holokauszt zsidó áldozatainak számát mintegy 2,9-3 millióra teszik, a megmenekültekét kb. 30-35 ezer főre.

A Birodalomhoz csatolt lengyel területeken a megszállók megpróbálták széles körben kibontakoztatni az elnémetesítés politikáját egyebek között a német néplista (Deutsche Volksliste) bevezetése révén. A lista ezeknek a területeknek a lakosait négy csoportra osztotta. Az első kettőbe azokat az etnikai németeket számították, akik német származásúnak vallották magukat és Németország javára tevékenykedtek. A másik két csoportba kerülhettek besorolásra a lengyelek, amennyiben a német hatóságok elismerték, hogy alkalmasak az elnémetesedésre. A német megszállók erős nyomása (különösen Felső-Sziléziában és Pomerániában), összekötve a megtagadásért járó megtorlások széles körével, azt eredményezte, hogy a lengyelek viszonylag nagy hányada elfogadta a néplistát, s ez szinte mindig együtt járt a Wehrmachtba történő besorozással vagy más német militarizált formációkban való kényszerszolgálattal.

Jan Daniluk

do góry