Német elnyomás a lengyelekkel szemben - Elnyomás -

German death camps and concentration camps in Nazi occupied Poland 1939-45

Nawigacja

Német elnyomás a lengyelekkel szemben

A megszállók céljai

Különös hevességgel üldözték azokat a németellenes beállítottsággal gyanúsított lengyeleket, akik részt vettek az ellenállási mozgalomban vagy segítséget nyújtottak a zsidóknak.

A megszállt lengyel területeken a németek által folytatott politika legfőbb célja az volt, hogy teljesen alárendelje a lengyeleket a III. Birodalom érdekeinek (a lengyel fogalmát ebben a szövegben nemzeti-etnikai kategóriában értjük, ezért nem tárgyaljuk azon zsidó, ukrán, litván stb. nemzetiségű személyek helyzetét, akiknek a háború kitörése előtt lengyel állampolgárságuk volt). Terror – agyonlövés, börtönökbe és lágerekbe zárás – alkalmazása révén a németek ki akarták iktatni az ellenállási mozgalom tényleges és potenciális vezetőit, valamint a lengyel nemzet vezető rétegét (papokat, tanárokat stb.), a maradék részét pedig engedelmességre kényszeríteni. Különös hevességgel üldözték azokat a németellenes beállítottsággal gyanúsított lengyeleket, akik részt vettek az ellenállási mozgalomban vagy segítséget nyújtottak a zsidóknak. Az elitjétől megfosztott nemzetnek olcsó, műveletlen és könyörtelenül kizsákmányolt munkaerővé kellett válnia, amelyet mind a megszállt országrészben, mind a Birodalomban végzendő munkába irányítottak. A lengyelellenes német politika többszázezer ember halálát okozta, további ezreknek pedig olyan tartós testi és lelki egészségkárosodást okozott, amely még hosszú évekkel a háború befejezése után is érezhető volt

A lengyelek ellen elkövetett bűntettek Lengyelország német lerohanása során

A lengyelellenes német politika többszázezer ember halálát okozta, további ezreknek pedig olyan tartós testi és lelki egészségkárosodást okozott, amely még hosszú évekkel a háború befejezése után is érezhető volt.

A Lengyelország elleni hadműveletek során a németek kezdettől fogva bűntetteket követtek el a lengyel lakossággal szemben. 1939 szeptemberében a német katonai alakulatok sok helyütt barbár módon bármilyen katonai jelentőséget nélkülöző létesítményeket lőttek és bombáztak. Céljuk a pánikkeltés és az ellenséget feltartóztatni igyekvő lengyel katonák harci szellemének a megtörése volt. E brutális cselekmények jelképének rangjára emelkedett a Łódź környéki Wieluńnak a német légierő (Luftwaffe) által történt elpusztítása, ahol az épületek többségét a katolikus templommal, a zsinagógával és a polgári kórházzal együtt a föld színével tették egyenlővé. Hasonló sors ért sok más lengyel várost is. A német repülősök gyakran támadták a polgári menekültek vonatait vagy menetoszlopait, fedélzeti fegyverekből tüzelve rájuk. Sok helységben már a harcok befejezése után előfordult, hogy meggyilkolták a lengyel hadsereg fogságba esett katonáit vagy azokat a civileket, akiket a lengyel ellenállás fészkeinek tartott helyszíneken találtak.

Sok helyen még a harcok befejezése után is előfordult, hogy meggyilkolták a lengyel hadsereg fogságba esett katonáit vagy azokat a civileket, akiket a lengyel ellenállás fészkeinek tartott helyszíneken találtak

A katonai alakulatok nyomában az elfoglalt lengyel területeken a német rendőrség különleges operatív csoportjai (Einsatzgruppen) nyomultak előre, amelyek célja a nyugalom biztosítása volt a hadsereg hátországában. Hogy ezt a célt elérjék, agyonlőttek vagy letartóztattak sok olyan lengyelt, akit a megszállók számára potenciálisan veszélyesnek ismertek el.

Lengyelország emberveszteségei 1939-1945 között

 

Elnyomás a lengyelekkel szemben a megszállás időszakában

A németek a megszállás első napjaitól kezdve nagyszabású megsemmisítő cselekményeket hajtottak végre a Birodalomhoz csatolt lengyel területeken. Ezeket az Intelligenzaktion („Értelmiség” akció) fedőnéven titkosították. A megszállók célja az volt, megsemmisítsék a helyi eliteket, és ezáltal megfosszák a lengyel nemzetet a vezető rétegtől. Ez az akció a legszörnyűbb következményeket Pomerániában vonta maga után – jelképévé Bydgoszcz véres pacifikálása vált. A Pomerániában letartóztatott lengyelek jelentős része a tömeges kivégzések több tucat helyszínén vesztette életét egyebek között a Gdańsk melletti Piaśnicában (itt kb. 14 ezer személyt gyilkoltak meg), a Starogard Gdański melletti szpęgawski erdőben (itt mintegy 7 ezren vesztették életüket, köztük a Kocborowóban és Świeciében található elmegyógyintézetek közel 1,7 ezer betege, a Bydgoszcz melletti „Halál Völgyében”. A németek által Pomerániában 1939 szeptemberétől 1940 áprilisáig meggyilkolt lengyelek számát legalább 30 ezerre becsülik. De nem ez volt az emberi veszteségek végső mérlege a Birodalomhoz csatolt lengyel területeken. A tárgyalt időszakban Poznańban és környékén közel 2 ezer személyt gyilkoltak meg, hasonló számú személy vesztette életét a Sziléziában végrehajtott kivégzésekben. Łódźban és környékén a németek mintegy 1,5 ezer lakost lőttek agyon, Mazóviában – különösen Ostrołęka, Ciechanów i Wyszków körzetében – közel 6,7 ezret.

A Főkormányzóságban a tömeges megtorló cselekmények kezdetének az értelmiségieknek a függetlenségi ünnep (1939. november 11.) előtti letartóztatásait kell tekinteni. Ezek valószínű célja az volt, hogy megelőzzék az esetleges németellenes fellépéseket a lengyelek számára oly fontos napon, továbbá kimutassák a németek teljes uralmát a megszállt országban. Mintegy 1 ezer személyt, köztük egyetemi előadókat, középiskolai tanárokat, bírákat, ügyvédeket, jegyzőket, orvosokat, köztisztviselőket, gyáriparosokat, kereskedő és kisipari szövetségek vezetőségi tagjait, katolikus lelkészeket vetettek akkor börtönbe vagy fogdába, ahol verték és éheztették őket. Bár a németek viszonylag gyorsan szabadon engedték a foglyokat (távollétük megbénította egyebek között a kórházak működését, de a gazdasági életet is), az utolsók csak néhány hónap múlva nyerték vissza szabadságukat. Lublinban a tárgyalt akció keretében néhány kiválasztott foglyot kivégeztek.

Az agyonlövésre kijelölt személyek listáira– a társadalmi elitek már említett képviselőin kívül – politikusok, félkatonai szervezetek aktivistái, fegyverek és rádiókészülékek birtoklásával vádolt személyek kerültek.

A novemberi letartóztatások csak bevezetőt jelentettek a lengyelek kiirtásának nagy akciójához, amelyre a Főkormányzóságban 1940 tavaszán került sor. A németek az Ausserordentliche Befriedunkgsaktion (Aktion AB, „Rendkívüli Pacifikálási Akció”) elnevezést adták neki. A művelet célja azoknak a személyeknek a meggyilkolása volt, akik lényeges szerepet játszhattak a az ellenállási mozgalom megszervezésében és támogatásában. Az agyonlövésre kijelölt személyek listáira – a társadalmi elitek már említett képviselőin kívül – politikusok, félkatonai szervezetek aktivistái, fegyverek és rádiókészülékek birtoklásával vádolt személyek kerültek. Tömeges kivégzések során vesztették életüket olyan helyszíneken, mint a Varsó melletti Palmiry, a Krakkó melletti Krzesławice és a Radom melletti Firlej. Becslések szerint az Aktion B keretében a németek mintegy 6,5 ezer embert gyilkoltak meg. Azt a néhány letartóztatottat, akiknek sikerült elkerülniük a kivégzést, tömeges transzportokkal a Sachsenhausen-Oranienburgban és Auschwitzban lévő koncentrációs táborokba irányították.

Sok falut azonban pacifikáltak: a lakosokat – nemre és korra való tekintet nélkül – agyonlőtték...

A megszállás első hónapjaiban végrehajtott megtorló akciók befejezése nem jelentette a lengyelek elleni megtorló politika végét. A német rendőrség szüntelenül nyomon követte a megszállókkal szemben ellenségesnek tartott társadalmi közegeket, erős csapásokat mérve a konspirációs szervezetek struktúráira. Akit letartóztattak, nem csak konkrét vádakkal, hanem csupán a németellenes magatartás gyanújával, annak elenyésző esélye volt a szabadság visszanyerésére. Először börtönbe került a hosszú, általában többhónapos nyomozás időszakára. Tragikus körülmények között tartózkodott itt: zsúfolt cellák, koplalást jelentő élelmiszeradagok, bármilyen orvosi ellátás hiánya és szüntelen zaklatás az őrök részéről. Mindennek a célja az volt, hogy megtörje a később kihallgatásoknak alávetett foglyot. A kihallgatásokat a Biztonsági Rendőrség (Sicherheitspolizei) funkcionáriusai vezették, akik fabotokkal, fémvesszőkkel, ostorokkal, bőrszíjakkal végzett verések révén kényszerítették ki a vallomásokat. A rendőrségeken ilyen kihallgatásokra átalakított helyiségek voltak, ahol a foglyokat a kezüknél fogva a mennyezetről lógatták le vagy különleges asztalokhoz kötözték őket, hogy a verés során a legnagyobb fájdalmat okozzák nekik. Az összes rendőrőrsön sok fogoly vesztette életét a kínzások során, vagy szerzett tartós rokkantságot okozó sérüléseket. A nyomozás után került sor a rögtönítélő vagy különleges bíróság előtt a valójában bohózatba illő tárgyalásra. Ennek során a fogolynak nem volt joga felszólalni. Az említett bíróságok a gyakorlatban nem adtak ki felmentő ítéleteket, hanem arról döntöttek, hogy a foglyot halálra ítéljék-e vagy határozatlan időre koncentrációs táborba zárják. 1942-től fogva a németek egyre gyakrabban felhagytak a titkos kivégzésekkel, és elkezdték a nyilvános akasztásokat a városok forgalmas pontjain felállított bitófákon. Ilyen bűntetteket Varsóban és más városokban hajtottak végre.

A német kiirtási politika következményeit már a megszállás első hónapjaiban gyötrelmesen megtapasztalhatták a falvak lakói is. A vidéken végrehajtott tömeges akcióknak, amelyekben néha nemcsak rendőri alakulatok, hanem katonai egységek is részt vettek, két oka volt: elsősorban az, hogy a parasztok támogatták az ellenállási mozgalmat, főleg a partizánalakulatokat, valamint a németek arra törekedtek, hogy kikényszerítsék a parasztoktól a gabonából, burgonyából, húsból és más mezőgazdasági terményekből rájuk kivetett kontingenseket. A megtorló cselekmények közel 800 lengyel falut érintettek. Rendszerint az adott faluba ún. büntetőexpedíciót küldtek, amelynek tagjai kiválasztott épületeket gyújtottak fel, majd legyilkolták az elfogott lakosok egy részét (5-50 főt). Sok falut azonban pacifikáltak: a lakosokat – nemre és korra való tekintet nélkül – agyonlőtték, vagy az összes (16. életév feletti) férfit koncentrációs táborokba küldték, a nőket és a gyermekeket kiterelték, majd a gazdasági és lakóépületeket felgyújtották. A legnagyobb pacifikálási akciókat egyebek között 1940 áprilisában hajtották végre Skłoby faluban és a környékbeli falvakban (több mint 700 személyt gyilkoltak meg), 1942 júliusában Michniówban (203 fő), 1944 februárjában Borówban és a szomszédos helységekben (1250 személy, ezen belül 300 gyermek), 1944 szeptemberében Lipniak-Majoratban (448 fő). Az egész megszállási időszakban sok falun élő lengyel vesztette életét (egyebek között egyéni kivégzésekben), vagy szenvedett verést az itt működő csendőrőrsök funkcionáriusaitól. 

Az itt tárgyalt közvetlen kiirtási formák mellett a lengyelekkel szembeni német politika fontos megnyilvánulása volt a nagyon nehéz életkörülmények teremtése, ami általános szegénységhez vezetett: elégtelen táplálkozáshoz, az orvosi ellátás hiányához, szűkös lakáskörülményekhez, embertelen munkafeltételekhez. Sokan érezték ennek a helyzetnek a fizikai és pszichikai következményeit még hosszú évekkel a háború befejezése után is.

A lengyel lakosságnak a német megszállás alatt elszenvedett veszteségeire vonatkozó részletes adatok a mai napig kutatás és ellenőrzés tárgyát képezik. A meggyilkolt vagy életüket vesztett férfiak, nők és gyermekek számát legalább 1,5 millióra becsülik.

Megtorlások a lengyelek ellen a zsidóknak nyújtott segítségért

A német antiszemita politikához már a megszállás első napjaitól propagandaakció társult, amelynek célja az volt, hogy felkeltse a lengyelek idegenkedését a zsidókkal szemben. A hivatalosan kiadott sajtót, továbbá a plakátokat, filmeket és a nagyobb városokban rendezett kiállításokat is igyekeztek arra kihasználni, hogy rávegyék a lengyel lakosságot, szakítsa meg minden kapcsolatát a zsidó nemzetiségű személyekkel. A gettók létrehozása után ezt a tevékenységet kiegészítették azzal a bejelentéssel, hogy a legszigorúbb büntetéseket fogják alkalmazni azokkal a lengyelekkel szemben, akik akár a legcsekélyebb segítséget nyújtják az életüket menteni igyekvő embereknek

A Lengyel Nemzeti Bank a „Zsidómentő lengyelek” sorozatban kiadott érméje. Az Ulm, a Kowalski és a Baranek család a legismertebb példái azoknak a lengyeleknek, akiket a németek a zsidók II. világháború alatti megmentéséért gyilkoltak meg. A zsidóknak nyújtott segítségért legalább néhány száz lengyel vesztette életét. 1. Józef és Wiktoria Ulm Markowából (Kárpátalja), akiket 1944. március 24-én gyilkoltak meg gyermekeikkel együtt: a legidősebb (8 éves) Stasiával, Basiával, Władzióval, Franuśsal, Antosiával és Marysiával, valamint a rejtegetett zsidókkal: a łańcuti Szall (Szali) család hat tagjával és Chaim Goldman két lányával. Józef Ulm halálának pillanatában felesége a terhesség utolsó hónapjában volt a hetedik gyermekkel. 2. Wincenty i Łucja Baranek a Miechów melletti Siedliskából, akiket 1943. március 15-én gyilkoltak meg gyermekeikkel együtt: Henrykkel és Tadeusz-sal, valamint Wincenty édesanyjával, Katarzyna Kopećcsel, tovább az általuk rejtegetett négytagú Koplewicz zsidó családdal. 3. Adam és Bronisława Kowalski családja a Lipsk melletti Ciepielówból, továbbá Piotr Obuchiewicz, Franciszek Kosior és a Skoczylasok családja (összesen 34 személy), akiket a németek 1942. december 6-án gyilkoltak meg zsidók –szomszédjaik és ismerőseik – megmentéséért

Hans Frank kormányzó legszigorúbb rendeletét, amely halállal fenyegette a lengyeleket a zsidóknak nyújtott segítségért, 1941. október 15-én hirdették ki. A rendelet szövege szerint: „Azok a zsidók, akik engedély nélkül elhagyják a számukra kijelölt területet, halálbüntetés alá esnek. Ugyanezen büntetés alá esnek azok a személyek, akik ilyen zsidóknak tudatosan rejtekhelyet nyújtanak. A felbujtók és a bűnsegédek ugyanolyan büntetés alá esnek, mint az elkövetők, a cselekmény megkísérléséért ugyanolyan büntetés jár, mint az elkövetett cselekményért”. A következő esztendőben, amikor a németek már lengyel földön valósították meg a gettófelszámolási akciót, tömeges megsemmisítésre szállítva el a lakosokat, a rendeletet részletezték. Emlékeztettek arra, hogy halálbüntetés fenyeget a zsidóknak nyújtott bármilyen segítségért, vagyis ha befogadják őket éjszakára, élelmiszert adnak nekik, bármilyen közlekedési eszközzel szállítják őket, különféle árukat vásárolnak tőlük stb. Halálbüntetést irányoztak elő minden lengyel számára, akinek tudomása volt a gettón kívül tartózkodó zsidóról, és erről nem értesítette a német hatóságokat. A radomi körzetben ezekhez a rendelkezésekhez még Herbert Böttcher parancsnoknak a német rendőrőrsök számára kiadott parancsa is társult, amely kimondta, ha lengyel házban fegyvert vagy rejtegetett zsidókat fedeznek fel, az összes ott lakó személyt – a gyermekeket is – megölik, az épületet pedig felégetik. Ez a cselekedet intés volt más lengyelek számára, akik segíteni szerették volna a gettókból menekülőket.

Számos példa ismert, amikor a németek tömeges gyilkosságokat követtek el lengyel családokon, akik zsidókat rejtegettek vagy élelemmel segítették őket.

Számos példa ismert, amikor a németek tömeges gyilkosságokat követtek el lengyel családokon, akik zsidókat rejtegettek vagy élelemmel segítették őket. Sok ilyen bűntettre került sor vidéken, ahol egyes parasztok segítették a gettókból elmenekült és az erdőkben bujkáló zsidókat, s a tél beálltával úgy döntöttek, hogy menedéket nyújtanak nekik gazdasági és lakóépületeikben. A legnagyobb véráldozatot a Radom melletti Ciepielów környékén fekvő falvak lakói hozták. 1942 decemberében és 1943 januárjában a németek egy sor kivégzést hajtottak itt végre – több mint 30 személyt öltek meg, köztük az egész Kowalski, Kosiór és Obuchiewicz családot; az áldozatok több mint felét olyan személyek alkották, akik még nem töltötték be 16. életévüket. Az ezekhez a családokhoz tartozó épületeket a németek kifosztották, majd az áldozatok holttestével együtt felégették. A szomszédos gazdaságokban lakó lengyeleket kényszerítették később arra, hogy a leégett házak romjai közül kiszedjék a meggyilkoltak maradványait. Hasonló volt a lefolyása annak a gyilkosságnak, amelyet a németek 1943 márciusában a Miechów melletti Siedlisko faluban követtek el. Zsidórejtegetésért itt az ötfős Baranek családot ölték meg. A zsidómentő falusi lengyelek sorsának jelképévé azonban azok az események váltak, amelyek 1944 márciusában Łańcuttól nem messze, Marków faluban játszódtak le. A sokgyermekes Ulm család úgy döntött, hogy épületeiben elrejt nyolc zsidót. A németek, akiknek erről feljelentést tettek, meggyilkolták Józef Ulmot, az előrehaladott terhes állapotban lévő feleségét, Wiktoriát és mind a hat kisgyermeküket. A kivégzésben életét vesztette a gazdaságban rejtegetett összes zsidó is. Marków falu lakói ezen bűntettek ellenére továbbra is majdnem 20 zsidó nemzetiségű személyt bújtattak maguknál – sikerült nekik kivárniuk a német megszállás végét.

A németek, akiknek erről feljelentést tettek, meggyilkolták Józef Ulmot, az előrehaladott terhes állapotban lévő feleségét, Wiktoriát és mind a hat kisgyermeküket. A kivégzésben életét vesztette a gazdaságban rejtegetett összes zsidó is.

A lengyelek között, akik a legmagasabb árat fizették a zsidóknak nyújtott segítségért, sok városlakó is volt. Közéjük tartoztak többek között a Wolski család tagjai. Varsóban, a házukkal szomszédos kertben földalatti rejtekhelyet építettek, ahol közel 40 zsidó nemzetiségű személy keresett menedéket a németek elől. Közöttük volt Emanuel Ringelblum – az ismert történész és a varsói gettó krónikása. 1944 márciusában feljelentés nyomán a németek rábukkantak a rejtekhelyre, és meggyilkolták az összes benne rejtőzködő zsidót, továbbá lengyel gondviselőiket is.

A lengyelek gyakran segítettek zsidó munkásoknak is, akiket a német hadsereg szükségleteire dolgozó ipari üzemek melletti munkatáborokban tartottak fogva. Częstochowában, Kielcében, Ostrowiecben, Pionkiban és más helységekben a lengyel dolgozók élelmiszert szállítottak a zsidóknak, hogy megőrizhessék erejüket és ily módon megmenthessék életüket. E segítség jelképévé a Skarżysko-Kamiennában lévő üzem fiatal lakatosának – Tadeusz Nowaknak – a sorsa vált. 1943 áprilisában rajtakapták, amint kenyeret adott zsidóknak, és az üzem területén felakasztották a kivégzés végignézésére kényszerített sok dolgozó jelenlétében. Szögesdróttal összekötött kézzel lógott a bitófán, és a nyakába akasztott következő feliratú táblával: „A zsidóknak nyújtott segítségért és levelek kézbesítéséért”..

Azoknak a lengyeleknek a pontos száma, akiket a németek a zsidóknak nyújtott segítségért gyilkoltak meg, ismeretlen marad. Jelenlegi ismereteink alapján kijelenthető, hogy legalább 1 ezer főre rúgott. Azoknak a lengyeleknek a száma, akik ezért a segítségért börtönbe, fogdába és koncentrációs táborba kerültek, sokkal nagyobb volt.

A zsidók megsegítéséért letartóztatott lengyeleket, akiknek sikerült elkerülniük a kivégzést, rendszerint koncentrációs táborokba küldték. A levéltári dokumentumokban a német megszálló hatóságok ilyen eljárásának számos bizonyítéka maradt fenn. Például 1943-ban a németek Szydłowiec három lakosát – Wincenty Kołbát, Stefan Erbelt és Marian Nazimeket – Auschwitzba deportálták, valószínűleg azért, mert együttműködtek hamis okmányok zsidóknak történő eljuttatásában és segítették őket a németek elől való rejtőzködésben. Bár a két elsőt Auschwitzből áthelyezték a buchenwaldi és mauthauseni táborba, sikerült nekik ott kitartaniuk a felszabadulásig. A flössenburgi táborba áthelyezett Nazimek sorsa ismeretlen. Ugyanabban az évben a német rendőrség letartóztatta Kozienice lakosainak egy csoportját zsidórejtegetés vádjával. Legalább két letartóztatottat Auschwitzba, onnan pedig más lágerekbe szállítottak; Paweł Wachłaczenko a litomierzycei táborban (a flössenburgi koncentrációs tábor alegységében) megélte a felszabadulást, Jerzy Burghardt pedig valószínűleg életét vesztette Mauthausenben. 1943-ban Auschwitzban ölték meg szintén Marcin Kowalik radomi lakost, akinek egyetlen „bűne” az volt, hogy közvetített az egyik gettólakó által írt levélnek egy másik személy részére történő átadásában. Ez csak néhány név a foglyok hosszú listájáról.

Azoknak a lengyeleknek a pontos száma, akiket a németek a zsidóknak nyújtott segítségért gyilkoltak meg, ismeretlen marad. Jelenlegi ismereteink alapján kijelenthető, hogy legalább 1 ezer főre rúgott. Azoknak a lengyeleknek a száma, akik ezért a segítségért börtönbe, fogdába és koncentrációs táborba kerültek, sokkal nagyobb volt.

dr Sebastian Piątkowski

do góry